Bolygónk az ökológiai katasztrófa küszöbén áll. A bolygó felmelegedése és az ahhoz kapcsolódó sokrétegű környezeti krízis nem a jövőben bekövetkező rémkép, hanem mindennapjaink jól érzékelhető és megdöbbentő valósága. Tavaly decemberben a lengyelországi Katowicében ültek össze a világ országainak szakemberei és politikusai, hogy a szokásos évi klímacsúcson ismét nekigyürkőzzenek a világ megmentése – számukra, nagyon úgy tűnik – hálátlan feladatának. Mire jutottak és az mire lesz elég?

Világszinten az elmúlt négy év a meteorológiai mérések kezdete óta eltelt időszak négy legforróbb éve volt.

A trendek egyértelműek, a következmények letagadhatatlanok: a szélsőséges időjárási jelenségek gyakorisága és intenzitása riasztó mértékben növekszik; a sarkvidéki jégtakarók olvadása egyre gyorsul; a fajpusztulás olyan mértékű, hogy azt a kutatók immár a földtörténet hatodik nagy kihalási hullámaként tartják számon.

A klímaválság már eljött

Ha ez nem lenne elég: a klímaválság már most is emberek életébe kerül. A hőhullámok, szárazságok, erdőtüzek, áradások, hurrikánok és hasonló események szedik világszerte az áldozataikat. Évről évre, a klímaváltozás egyre többünk számára válik elvont fogalomból kézzelfogható, ijesztő valósággá.

Mindezek fényében különösen döbbenetes, hogy a politikai döntéshozók és a világgazdaság csigalassúsággal, a minimálisan szükséges lépésektől is messze elmaradva reagálnak az emberi civilizáció egészét fenyegető kihívásra. Sőt, a probléma súlyosbodik: a világ szén-dioxid-kibocsátása némi stagnálás után 2018-ban ismét növekedett, sőt rekordot ért el. Pedig ha a klímaváltozás elkerülésére nem is, mértékének csökkentésére még mindig van lehetőség.

Ahogyan Kristalina Georgieva, a Világbank vezérigazgatója (január eleje óta pedig már elnöke) fogalmazott: „Mi vagyunk az első generáció, amelyik megtapasztalja a klímaváltozás következményeit, és az utolsó, amelyik változtathat annak menetén.” Ráadásul az ehhez szükséges gazdaság- és energiapolitikai átállás költségei jóval alacsonyabbak, mint amennyibe egy esetleges klímakatasztrófa kezelése kerülne.

A zöld átállás nemcsak ökológiai

és humanitárius szükségszerűség,

de egyben tetemes gazdasági

előnyökkel és tömeges

munkahelyteremtéssel járó

lehetőség is, amely ráadásul

elvezethet egy igazságosabb,

egyenlőbb, szélesebb időhorizontú

és a környezettel nagyobb

összhangban élő gazdasági-

társadalmi berendezkedéshez.

Alig bő egy évtizedünk van

Mindezek persze legfeljebb annak jelentenek újdonságot, aki átaludta az elmúlt 2-3 évizedet. Az IPCC – az ENSZ égisze alatt működő, klímatudósokból álló Éghajlatvédelmi Kormányközi Testület – októberi jelentése pedig mindenki számára ébresztőt fújt. A tudósok szerint ugyanis alig egy évtizedünk van, hogy érdemi lépéseket tegyünk.

A Föld felmelegedését a jelentés szerint 1,5 fokban kell korlátozni. Ennek érdekében 2030-ig mintegy 55%-kal kellene csökkenteni a klímagyilkos kibocsátásokat, hogy az évszázad közepére zéróra tudjuk csökkenteni őket, különben katasztrofális következményekkel kell számolni.

Mire a teendő itthon?

És mi a helyzet Magyarországon? Aligha meglepő: a klímaválság a mi mindennapjainkban is jelen van. Gondoljunk csak például a Duna tavaly nyáron tapasztalt páratlanul alacsony, többször rekordot döntő vízállására. Vagy arra, hogy Magyarországon egyenesen 2018 volt a legmelegebb év 1901 óta, és a melegedés mértéke meghaladja a világátlagot.

Értelemszerű: Magyarországnak is jól felfogott érdeke, hogy érdemi lépések szülessenek, méghozzá gyorsan. Nem elég várni a többiekre.

Magyarországnak kicsi és globális mértékkel szinte elhanyagolható széndioxid-kibocsátású országként is elsődleges felelőssége, hogy egyrészt haladéktalanul véghezvigye saját fenntarthatósági fordulatát, másrészt a nemzetközi fórumokon az ún. klíma progresszív országokhoz csatlakozva határozott cselekvést sürgessen.

Fel kell hagyni tehát azzal a hozzáállással, hogy a hazai intézkedések megtételét „széleskörű nemzetközi kibocsátás-csökkentési összefogás” függvényéve tesszük – ahogy az szerepel az Éghajlatvédelmi Stratégiában. A „múlt eredményeire” (azaz, a szocialista nagyipar összeomlásából, illetve az egyes erőműveknek a gazdaságtalanság kényszere miatt bekövetkezett bezárásából-átalakításából fakadó kibocsátás-csökkentésre) sem lehet örökké hivatkozni. A 2014-es mélypont óta újra emelkednek a hazai kibocsátások.

Paks II.-t sem lehet a végtelenségig eladni, mint klímavédelmi intézkedést. Ennek hitelességéhez egyfelől jó lenne tudni a konkrét, számszerű klímavédelmi célokat – ilyenek azonban nincsenek. Másfelől, kellene egy kalkulálható, hiteles menetrend az erőmű megépítéséről, de ennek is híján vagyunk. És ha valaha egyáltalán megépül, akkor a bevallott tervek szerint is csak kiváltaná Paks I.-et, azaz érdemi kibocsátás csökkentést nem várhatunk tőle.

A felelősség a miénk is – nem csak a politikusoké és a vállalatoké, hanem mindannyiunké! Sajnos nem elég, ha kevesebb húst eszünk, biciklivel járunk iskolába-munkába, szigeteljük a házunkat és lejjebb tekerjük a termosztátot. Az ausztrál, svéd, belga és más országokban élő gyerekek, valamint német erdővédők rávilágítottak, hogy lehetőségeink tárháza ennél szélesebb. Bátran ki kell állnunk a számunkra fontos ügyek mellett, hogy rákényszerítsük a döntéshozókat: ugyan, mentsék már meg ezt a bolygót!

Forrás: https://merce.hu/2019/02/16/ensz-klimacsucs-az-emberiseg-10-eves-kihivasa-a-klimavedelem/